A remény rabjai

Remélem ennek a bejegyzésnek a megírásakor, 2 nap elteltével már nincs senki a hó fogságában. Biztosan nagyon sok bírálat éri majd a kormányzatot a helyzet kezelésével kapcsolatban, én azonban a blog címéhez hűen, a pozitívumot, a reményre okot adó cselekedeteket szeretném most kiemelni. Ez pedig a magyar társadalom szolidaritása, segítőkészsége a rendkívüli körülmények között.

Épp a minap csöppentem bele egy fórumon a szolidaritással kapcsolatos vitába, amiben igen érdekes vélemények hangzottak el a témával kapcsolatban. Ezért is érintett érzékenyen az a rendkívüli helyzet, ami most előállt az országos havazás és a viharos szél nyomán. Gondolom, nem kell senkinek ecsetelni a történteket, a közösségi média tele volt a különböző helyszínekről érkezett megdöbbentő, sokszor szívszorító történésekkel. Majdhogynem az egész ország katasztrófa sújtotta területté vált szinte pillanatok alatt.

A katasztrófáról persze azonnal asszociálhatnánk a katasztrófavédelemre, ami ilyen rendkívüli helyzetekben az emberek segítségére siet. Nem akarok hosszan elmélkedni arról, hogy az előbbi állítás látványosan megbukott nálunk, hiszen még 24 óra elteltével is több százan várták az utakon, hogy kimentsék őket a hóból. Ezt már számos ellenzéki párt, véleményformáló internetes fórum megtette, a kormány pedig természetesen védi a mundér becsületét. Szerintük a katasztrófavédelem példásan vizsgázott.

Ami a történtekkel kapcsolatban szerintem sokkal fontosabb, hogy látva a rendkívüli helyzetet és a bajbajutottak segélykéréseit, a társadalom hirtelen mozgásba lendült és elkezdtek záporozni az interneten a legkülönfélébb felajánlások segítségnyújtásra. Élelmet, szállást, traktort ajánlottak fel az emberek, elindultak, hogy segítsenek társaikon, akik már hosszú órák óta vártak hiába az állam segítségére. Felemelő volt látni, hogy milyen sokan próbáltak valamilyen módon segíteni ismeretlen embertársaikon.

Elgondolkodtam ezen a jelenségen, ami nyilvánvalóan nem új a világon, de persze még Magyarországon sem. Rendkívüli körülmények között sokakban felébred a segíteni akarás. Mégis, úgy vélem, hogy nagyon fontos kiemelni ebben a mostani magyarországi helyzetben ezt az áldozatkészséget, a szolidaritást, amelyet egymással szemben tanúsítottak az emberek. Hiszen már nem is tudom hány éve, hogy egyfolytában arról beszélünk, hogy a magyar társadalom mennyire megosztott, mind politikai, mind egyéb értelemben. Sokszor elbeszélünk egymás mellett, mindenki panaszkodik a széthúzásra, hogy semmi jót nem lehet megvalósítani, mert egyszerűen képtelenek vagyunk együttműködni. Erre most jön az évszázad hóvihara és rögvest megdőlnek ezek a beidegződések.

Mert van olyan pillanat, amikor az ember látva a másik ember helyzetét, igazán emberré válik és félreteszi a saját problémáját, nehéz helyzetét, előítéleteit, azért, hogy másnak segíthessen. Látni kell, hogy ez az a pillanat, amikor nincs megkülönböztetés ("korra, nemre, fajra, nemzetiségre, vallásra vagy foglalkozásra való tekintet nélkül" meg ilyenek), csak emberek vannak, akik más embereken segítenek. Ezeket a pillanatokat jól az eszünkbe kellene vésni, és terjeszteni, hogy minél többen rájöjjenek, hogy mi itten ebben a kis országban elsősorban nem gazdagok/szegények, magyarok/romák, jobboldaliak/baloldaliak stb. vagyunk, hanem emberek. Egy társadalom társadalom tagjai, akik mind felelősek valamelyest az összes többiért. Néha segítségre szorulunk és néha lehetőségünk van másokon segíteni, de mindenképpen erősebbek vagyunk, ha törődünk egymással, együttműködünk, ha kell és elfogadjuk, hogy egy közös jóért dolgozunk.

Persze tudom én, hogy a szürke hétköznapokban sokkal nehezebb embernek maradni, amikor a megélhetésért kell küzdeni, amikor a kilátástalanság egyre nagyobb. Sokkal egyszerűbb elfogadni, hogy azért rossz nekünk, mert valakik ezért hibásak (legyen az az Európai Unió, az IMF, a kommunisták, a multik, a zsidók, a cigányok vagy bárki más), haragudni rájuk és várni, hogy majd az állam megment minket a közfoglalkoztatással, a rezsicsökkentéssel vagy éppen a fenekestül felforgatott katasztrófavédelemmel. De talán ez a mostani eseménysorozat is hozzájárul ahhoz hogy egyre többen belássák a dolgok nem így működnek. Hiába állítja bárki a TV képernyőn, hogy a dolgok a legnagyobb rendben mennek, amikor mindenki számára nyilvánvaló, hogy a bajbajutottak legfeljebb szolidáris embertársaikra számíthattak. Viszont nagyon remélem, hogy ebből a tényből, hogy egymásra számíthatunk a bajban, tudunk erőt meríteni a saját társadalmunkkal szembeni hithez és reménykedni megint egy kicsit, hogy érdemes itt élni, dolgozni, küzdeni azért, hogy egyszer majd a nem túl távoli jövőben egy kicsit igazságosabb, összetartóbb, boldogabb hely legyen Magyarország.

Nemrég olvastam a hírekben, hogy kedvenc Fidesz vezetésünk megint egy roppant elegáns eszközhöz nyúlt, hogy megakadályozza az ellenzék tömegtüntetését március 15-én. Mint ahogy tavaly, most is előre lefoglalták Budapesten azokat a helyszíneket, ahol sor kerülhetne jelentősebb tömegrendezvényre.

Gondolkodtam azon, vajon nem lehetne-e valahogy frappáns választ adni erre a mérhetetlen cinizmusra, amit ismételten tanúsítanak. Az jutott eszembe, hogy ha nem lehet egy "nagy" tüntetés, akkor legyen sok kicsi. Mondjuk húsz vagy ötven vagy akár kétszáz. De tényleg. A lényeg a következő: meghirdetjük a "Talpra magyar!" (vagy valami hasonló közhelyszerű) tüntetéssorozatot, amihez bármely szervezet csatlakozhat, bárhol az országban. Egy dolgot kell vállalniuk, hogy a tüntetés közös "műsorát" valamilyen módon kihangosítják a jelenlévőknek. Minden helyszínen lehetne saját tartalom is, de lenne mondjuk egy 1 órás rész, ami minden helyszínen szólna a hangszórókból. A résztvevő szervezetek közül például sorsolással kiválasztjuk, kiknek a beszédei hangozzanak el a közösben.

Ezzel a módszerrel véleményem szerint több problémát is meg lehetne oldani egy csapásra. Egyrészt nem kell tömegrendezvényre alkalmas szabad helyet keresni. Másrészt mivel országszerte sok helyszín lenne, nem kerülnének hátrányba a vidékiek, akik nem tudnak elutazni Budapestre, de szívesen kinyilvánítanák nemtetszésüket a kormány tevékenységével kapcsolatban. Harmadrészt az egésznek lenne egy közös kerete, de mégsem merülne fel a szokásos probléma, hogy hajlandóak-e az LMP-sek a DK-sokkal, a Millások az MSZP-sekkel, stb. közösen tiltakozni.

És még valami. Lenne egy ötletem a számháború megelőzésére is. Tudniillik, hogy a hivatalos tájékoztatás majd 20.000 főre taksál egy valójában 100.000-nél is nagyobb tüntetést. A rendezvényeken lenne egy pillanat, amikor megkérjük az embereket (ezt természetesen csak a bátrabbak fogják vállalni), hogy tartsák a magasba telefonjaikat, készítsenek egy képet a tömegről és osszák meg azon a bizonyos közösségi oldalon a tüntetéssorozat oldalán. Azt sem bánnám, ha akár a mobilszolgáltatók, akár a közösségi oldal megbénulna a terheléstől, de ha ez nem is történik meg, azért mégis nehéz lenne eladni a zembereknek a köztévében, hogy néhány tucat tüntető volt jelen, amikor a ma már minden háztartásban jelenlévő internetes oldalon ezrével záporoznának a képek a több tucat helyszínről. Az egész eseményt pedig mondjuk lezárhatnánk azzal, hogy minden helyszínen egyszerre elkezdjük skandálni a következőt: "A magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!"

Nekem tetszene. Persze mondhatja erre a Fidesz és a támogatói, hogy a nemzeti ünnep nem erre való. Sajnos igazuk is van, de már az idejét sem tudom, mikor szólt utoljára az ünnep tényleg csak az ünnepről, és természetesen ellenzékben a Fidesz is ugyanúgy napi politikai célokra használta jeles napjainkat. Én lennék a legboldogabb, ha március 15-e vagy október 23-a úgy zajlana, hogy a nagy közös állami rendezvényen az államfőn kívül például csak a legjelesebb színészek közül szólalna fel néhány és az egész műsort a parlamenti pártok vezetői egymás mellett ülve hallgatnák és senki nem érezné szükségét, hogy saját ünnepséget vagy akár tüntetést szervezzen. Sajnos a mi társadalmunk még nem tart a fejlődésnek ezen a szintjén, de remélem, hogy egyszer ide is eljutunk.

Remélem.

Minap olvastam a Párbeszéd Magyarországért párttá alakulásáról, illetve arról, hogy hamarosan megkezdődnek a tárgyalásokat az Együtt 2014-gyel. Alapító nyilatkozatukban a következőket írják: "Úgy látjuk, hogy az ország nyugodt, hiteles, párbeszédre kész és felelős politikára vágyik, amely az ész, és nem az erőszak nyelvén beszél, amely meggyőzni és nem legyőzni akarja a többi felet, amely nem alattvalókat, hanem partnereket keres." Egyetértek, nagyjából erre várhat minden magyar választópolgár, csak sajnos már elég régóta várnak és a múltban eddig minden politikai szereplő rácáfolt az emberek reményeire. Éppen ezért iszonyatosan nehéz eredményeket elérni nyugodt, hiteles politizálással, főleg úgy, hogy az ellenérdekelt felek természetesen minden erővel a hiteltelenítésen fáradoznak. Nincs is olyan nehéz dolguk, hiszen mi sem egyszerűbb nekik, mint néhány százmillióért teleplakátolni az országot Gyurcsány Ferenc és Bajnai gordon fényképével, amin épphogy csak patájuk és szarvuk nincsen. Nincs tehát könnyű helyzetben senki, aki ellenzéki együttműködést szeretne az ország érdekében, mert azonnal rányomják a bélyeget, hogy a 2010 előtti hatalom visszatérésében segédkezik, márpedig ők tették tönkre az országot, mint tudjuk.

Éppen ezért azt gondolom, hogy valahogy ezt az egész együttműködősdit ki kellene terjeszteni a pártokon túl is. Tudom, tudom mi sem egyszerűbb ezt kijelenteni, de a gyakorlati megvalósítás szinte lehetetlen, mert annyira végletesen megosztott a társadalom, ráadásul az emberek nagyon nagy része puszta egzisztenciális félelemből is inkább távol tartja magát mindenféle politikai vagy annak látszó kezdeményezéstől. De hátha van mégis valami megoldás. Eszembe jutott például, hogy ezt az egész párbeszédet valahogy más dimenzióba kellene helyezni. Mondjuk azzal kezdhetnénk a dolgot, hogy felkérjük a rendszerváltás utáni összes köztársasági elnököt, hogy az ő védnökségükkel történjen meg egy, a szélesebb társadalmi rétegeket is bevonó egyeztetés arról, hogy milyen Magyarországot képzelünk el magunknak a jövőben. Amolyan társadalmi megegyezést kellene kötni és ebben nem csak pártok vehetnének részt, hanem civil szervezetek, szakszervezetek, mozgalmak, aki csak akar. És például a politikusok bizonyíthatnák elhivatottságukat, illetve azt, hogy nem pusztán a hatalom megszerzéséért küzdenek, azzal, hogy megegyezést kötnek ezekkel a szervezetekkel arról, hogy állítsanak ők is egyéni jelölteket a választásokon, akikkel szemben a politikai pártok nem állítanak ellenjelöltet. Ehhez nyilván szükség lenne egy olyan kormányprogramra, amely a fenti egyeztetéseket követően elfogadható minden résztvevő számára, amit aztán a megválasztott független/civil képviselők is képviselni tudnak. Gondoljunk csak bele, mennyi remek, nagyszerű embert ismerünk a környezetünkben, akiről azt gondoljuk, bezzeg, ha ilyenek ülnének a parlamentben, minden más lenne. Ezzel nyilván nem azt akarom mondani, hogy minden politikus léhűtő és csak a saját érdekeit keresi, sőt szerintem többségük nem is ilyen, de a társadalomban kialakult kép miatt üdvözítő lenne, ha olyan emberek is "képbe" kerülnének, akikről az állampolgárnak elsőre nem az jut eszébe, hogy ez is csak egy politikus. Ezzel növelni lehetne azon emberek bizalmát, akiknek tele van a hócipőjük a jelenlegi kormányzással, de attól félnek, hogy hiába történne kormányváltás, csak a régi slepp kerülne megint vissza a helyükbe.

Az egyik legkomolyabb ellenérv a fentiekkel kapcsolatban az, hogy a civileknek eszük ágában sincs beállni valamely politikai oldal mögé, mert ezzel ellehetetlenítik saját létezésüket. Mondjuk az én értelmezésemben nem is mögé állnának, hanem inkább mellé, de persze a Fidesz médiaúthengere nem így magyarázná a dolgot, szóval ez egy fölöttébb kockázatos vállalkozás lenne. Ezzel kapcsolatban a következőt kell végiggondolni. Lehet azt mondani, hogy én civil vagyok, ilyen-olyan vagyok, nekem semmi közöm, semmi keresnivalóm a politikában és ez egy védhető álláspont is, csak azért azt be kell látni, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere szép lassan (vagy inkább rohamtempóban) teljesen élhetetlenné teszi az országot, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy csomagolunk és elmegyünk, mert már végképp nem bírjuk. Lehet mondani, hogy nem az én dolgom az ország politikai berendezkedésének megváltoztatása, de ezzel azt is kijelentjük, hogy nem a mi dolgunk a saját érdekeinknek a képviselete, megvédése. Talán ez is az oka annak, hogy annak ellenére, hogy az emberek 80 %-a szerint rossz irányba mennek a dolgok és nap, mint nap hajmeresztő történetek látnak napvilágot különböző területek (oktatás, egészségügy, mezőgazdaság stb.) anomáliáival kapcsolatban, az emberek puffognak magukban egy kicsit, de mégis minden megy tovább és nem vonulnak tömegesen utcára, hogy megálljt parancsoljanak ennek az őrültségnek.

De a végtelenségig nem lehet hagyni ezt, ezért szerintem nagyjából most van itt a pillanat, hogy mindenki, aki felelősséget érez kicsiny hazánk jövőjét illetően, félretegye félelmeit, averzióit és hangot adjon nemtetszésének és aktívan próbáljon tenni azért, hogy megváltozzon a helyzet. Már csak azért is így gondolom, hogy itt az idő, mert úgy vélem idén ősszel érdemes a politikától eddig távol maradóknak 19-re lapot húzni és komolyan részt vállalni abban, hogy a Fideszt le lehessen váltani. Nem mondom, hogy nem kockáztatnak semmit, mert rosszabb már nem lehet úgysem, mert erre naponta rácáfol szeretett kormányunk tevékenysége, de ha minden erőfeszítésünk ellenére 2014-ben mégis Orbán Viktor marad hatalmon, akkor némi költői túlzással úgyis befellegzett nekünk. Ha viszont sikerülne leváltani, akkor talán nyithatunk egy új lapot a történelemkönyvünkben és a múlt hibáiból tanulva egy kicsit okosabban, kicsit igazságosabban, kicsit fenntarthatóbban tudjuk majd vezetni ezt a hányatott sorsú országot.

Bizony visszaolvasva elég utópisztikusnak hangzik ez az egész, de én azért remélem, hogy hamarosan jobb irányt vesz a hajónk. És remélem, hogy eljön az az idő, amikor felelősségteljes emberek bátran részt vállalhatnak az ország irányításában akár a parlamentben is, anélkül, hogy a társadalom teljes megvetésétől kelljen tartaniuk.

Remélem.

Alapvetően nem politizálási céllal hoztam létre a blogot. Sajnos azonban a mi kis országunkban lassan minden politikává válik. Nem tudom, ki hogy van vele, de én már mindenhol azzal találkozom, hogy az élet legkülönösebb helyeire is befurakodik ez a valami. Például mikor valaki szervez egy kulturális rendezvényt a kerületi piacra és előtte felhívják telefonon, hogy ugye nem lesz semmi politizálás, meg szórólapozás, csak azért mert a szervező férje aktív tag egy ellenzéki pártban. Vagy amikor fülébe jut az embernek, hogy addig ne is számítson a civil szervezet önkormányzati támogatásra, amíg az az ellenzéki körökhöz tartozó személy az elnöke. Meg amikor a közalkalmazotti munkaviszonyod elvesztésével fenyegetnek, ha nem hagyod abba a közösségi oldalakon a nemtetszésed kinyilvánítását, stb. Ugye nap mint nap találkozunk ezekhez hasonló történetekkel és még sokkal durvábbakkal is. Nem csoda, ha az ember úgy érzi, mintha visszafelé haladnánk az időben. A minap épp a Duna Tv-n adták Szabó István Mephisto-ját. El kell ismernem súlyos hiányosságomat, eddig még nem láttam. Szóval csendben ültünk a feleségemmel a TV előtt és csak pislogtunk. Akkora áthallások voltak benne a mai viszonyokkal, hogy szóhoz se jutottunk. Magyar Művészeti Akadémia meg ilyenek. Elképesztő. Persze majd mondják sokan, hogy márpedig ez nem diktatúra és szólásszabadság van meg ilyenek, de valahogy az ember egyre inkább azt érzi, hogy folyamatosan megy össze a tér, mintha épp kimosnák rajta a ruhát, már kezd mindenhol szorítani. Nem túl kellemes érzés és a legrosszabb az, hogy nem tudod, meddig tart ez még. Ők azt mondják demokrácia, de valami mégsem stimmel, valahogy kifordult önmagából.

Éppen ezért nem mehetünk el szó nélkül a mai viszonyok mellett, muszáj foglalkozni azzal, hogy hogyan működik (vagy épp nem) az országunk és mit várhatunk a jövőben. Lesz-e értelme itt maradni vagy jobban teszi minden értelmes, jóérzésű ember, ha szedi a sátorfáját és szerencsét próbál máshol.

Foglalkozni kell vele, beszélni róla, gondolkodni és akkor majd rájövünk, hogyan tereljük vissza a dolgokat a rendes kerékvágásba.

Remélem.

A névválasztásról csak röviden.

Először is le szeretném szögezni, hogy A remény rabjai a legjobb film a világon és mielőtt bárki vitába szállna ezzel a kijelentéssel, jusson eszébe, hogy nincs igaza. :)

Egyszer beszélgettem egy általam igen nagyra tartott emberrel a filmről, akinek azt mondtam, hogy a film mondanivalója szerint soha nem szabad feladni a reményt, legyen a helyzet bármilyen kilátástalan vagy akár igazságtalan. Beszélgetőtársam viszont tovább árnyalta a dolgot azzal, hogy a reménynek igazán csak akkor van értelme, ha az cselekvésre sarkall és ezáltal megtesszük a tőlünk telhető legtöbbet, azért, hogy változtassunk helyzetünkön. Igazat adtam neki.

Tehát, emberek! Remélni kell mindig, minden körülmények között, de tenni is kell azért, hogy lehessen eredménye a reménykedésnek.